Mostanában egyre inkább azon szoktam aggódni, hogy meddig fogja bírni a 320Gb-s winyó a Linuxozást.
Ezelőtt nekem egy 40Gb-s volt amit 7 év aktív Windows használat során sem tudtam betölteni, Igaz nem játszottam és nem torrenteztem.
Valamelyik kezdeti postomban azon puffogtam, hogy milyen rossz a Linuxban-hogy azért szivat a csomagfügőségekkel, hogy nehogy feleslegesen feltelepítsen pár kilobites csomagokat, és minek szarakodik ilyenekkel mikor a manapság elterjedt tárolókapacitások mellett ez teljesen értelmetlennek tűnik. Ezt a nézetemet most is tartom, azonban ami miatt ezt a postot elkezdtem írni az az, hogy ezzel az elavult kapacitás spórolásosdival mennyire szembe megy a Linux másik nagyon idegesítő szokása, mégpedig a programok telepítése, ha azokat nem a csomagkezelővel rakja föl az ember.
Mert ugyebár mi történik ilyenkor? Leszedjük valahonnan majd kicsomagoljuk, valahogyan a fejlesztő által megálmodott módon telepítjük. Ennek eredményeként a file-rendszerben egy nem szabályozott, vagy számomra értelmezhetetlen szisztéma szerint milliónyi filét szétszór mindenfelé a filerenszerben, melyeket megtalálni és nyomonkövetni lehetetlen. Ha le akarnám szedni a programot akkor meg kéne kersnem millio könyvtárban millio bejegyzést, amire valami lista nélkül nem sok esélym van.
Szóval nem tudom ennek m ia módja, de az biztos, hogy pár hónapnyi Linuxozás után már több Gb-re rúg az az azonsíthatatlan és eltávolíthatatlan adatmennyiség, ami feleslegesen foglalja a helyet a winyómon.
